élek:)

Hellosztoksziasztokszevasztok! Ez a 30. napom, úgyhogy eme
jeles nap alkalmával úgy döntöttem, írok végre egy új bejegyzést. Most nézem
múlt kedden volt a legutóbbi, repül az idő.

Kezdeném múlt keddel. Biztos emlékeztek említettem, közös
meccsnézés volt, voltunk vagy 12-en, a semlegeseken kívül mindenki az
Arsenalnak szurkolt, röhögtek is rajtam, de én mondtam nekik, hogy lehetnének
ezren is, az én gránátvörös-kék szívem még úgyis erősebb lenne az övéknél.
Szokásos fura izgulós érzés a hasamban jelezte, hogy már csak pár perc a
kezdésig, elővettük a behűtött söröket, kényelembe helyeztük magunkat,
kezdődhetett az őrület. Folyamatosan szekáltak és böködtek a kihagyott
helyzeteinknél, mígnem Messi megtörte a gólcsendet. Ne tudjátok meg hogy tört
ki belőlem az addig felhalmozódott ideg, szerintem az egész háztömb hallotta
hogy betaláltunk:)  Arsenalos barátaim
szájáról elillant a mosoly, de én okosabb voltam annál, minthogy nekiálljam
hergelni őket, hiszen tudtam hogy 1 gólos előny nem életbiztosítás. Második félidőben
jött is a hidegzuhany, öngólt vétettünk, ismét kaptam hideget meleget egyárant.
Ismét az Arsenal állt továbbjutásra, majd szétcsapott az ideg. Egy gól kellett
a hosszabításhoz, kettő a továbbjutáshoz. Bíztam a srácokban, aminek meg is
lett az eredménye, 3 perc alatt 2-szer voltunk eredményesek, így 4-3-ra
modosítva az összetett állást. A meccsen nem esett több gól, továbbbjutott az
FCBarcelona! Ezek után végigratuláltattam mindegyikőjükkel ezt a nagyszerű
győzelmet, és mindegyiknek mondtam hogy ne búsuljanak, nem szégyen kiesni a
világ legjobb csapata ellen. Plusz kihoztam a szobámból egy 100-as papírzsepit,
és feltűnően torokköszörülés kíséretében letettem az asztalra, majd jóéjszakát
kívántam:)

Az időeltolódás miatt itt ugye éjjel 2-kor ért véget a
meccs, reggel 6-kor kellett kelnem, 8-ra a Moedani metroállomás lejáratánál
lévő, Marshutka (így hívják a minibuszokat, amik betöltik a buszok szerepét
városon kívül, városon belül pedig taxik) parkolóban kellett lennem, a 8.20-kor
induló járatra volt helyfoglalásunk. Ne tudjátok meg mekkorát szenvedtem a
keléssel… Ha nem jutottunk volna tovább előző este, tutira nem bírtam volna
felkelni:) Szerencsére volt annyi eszem, hogy előző este összecuccoltam, csak
pár reggel használatos dolgot hagytam elöl. Előző nap elmentem Sara-val
megnéztem hova kell mennem, őnek is ott volt dolga, mert vásárolni akart a
város legnagyobb piacán, és érdeklődni akart éjszakai vonatok után a
vasútállomáson. Szóval elég központi hely ez, a pesti Deák tér-nek felel meg a
metro, mert itt fut össze a két vonal. Fél óra volt az út a tesztnapon, úgyhogy
7-kor indultam, hátha komplikációk lépnek fel, amik esélye esetemben több mint
90 százalék. Sajnos bejött a 90 százalék, mivel egyetlen egy boltot sem
találtam nyitva fél 8-kor szerda reggel(!). És mivel úgy terveztem, hogy
indulás előtt veszek vizet és péksütit az útra, eléggé meg voltam lőve.
Keresgéltem útközben mindenfelé, de semmi normálisat nem találtam, kivéve egy
utcai árus nénit, akitől jobb híján vettem 2 snickers-t, 1 bounty-t, és 2 fél
literes ásványvizet. 7.50-re sikerült megérkeznem a parkolóba, ahol 5 perc
keresgetés után találtam rá a megfelelő rendszámú járgányra. Gyors fel is
pattantam, és elfoglaltam az egyetlen olyan ülést, ahol ki tudtam nyújtani a
lábaimat (borzalmasak ezek a minibuszok, ha a jövőben nem lenne lábnyújtogatós
helyem, vagy leszállnék és stopolnék inkább ha hosszú útra megyek, vagy
leüttetném magamat valakivel:) 8-ra érkeztek a 2 leányzó, a harmadik előbb
megvette magának az éjszakai vonat jegyet. Még nem ismertem őket, egyikük
francia, másikuk lengyel föld szülöttje. Puszi puszi, beszállomás, leccgó. A
két leányzó rögtön el is aludt, mint ahogy a buszon mindenki, kivéve a fosőrt
és engem. Mivel nem igazán tudok aludni közlekedési járműveken, elég uncsi 5
órának néztem elébe. Feltoltam a fülest, agy kikapcs, relax volt a receptem.
Nem jött be, óriási nyűglődés volt az út, bár voltak szép helyek útközben. Az
elején havas hegyekben és völgyekben haladtunk, azt hiszem az volt az autópálya,
borongós volt, hol esett, hol havazott. Öt óra alatt egyszer álltunk meg egy
kunyhó előtt, ahol lehetett venni pár dolgot, viszont a vécézés nehézkes volt,
ugyanis a kunyhó előtti leállóról a kunyhó mellé tolták a havat, így hát nem
volt más választásom, 15 ember előtt dobtam egy sárgát, és sajnáltam azt, aki
pár árnyalattal mélyebbet szeretett volna dobni:) Rövid szünet után indultunk
is tovább, majd nemsokára varázsütésre hó sehol, ragyogó napsütés, pálmafák. Na
mondom ez kell nekem, máris jobb kedvem lett.

Fél kettőre értünk Zugdidib (70 ezres város, 35 km-re a
tengertől, 250 km-re a fővárostól), a főtéren pattantunk ki. Kb. 18 fok vakító
napsütés, én meg nagykabátban táskákkal a kezemben. Az olvadást megelőzvén
kabát le, érdekes módon a helybéliek be voltak öltözve, mint később megtuttam
35-40 fokhoz vannak hozzászokva és ez nekik kabátos idő. Gondoltam magamban
bárcsak ilyen gondokkal küzdenék Tbilisziben és otthon egyaránt. 10 percet
kellett sétálnunk a megadott címhez, élveztem a meleget és a pálmafákat,
viszont kicsit zavart hogy az emberek úgy bámulnak minket, mintha ufók lennénk
(bár az utazás miatt megviselt arcommal nem állhattam tőle messze). Méline (a
francia leányzó) alátámasztotta a „kicsi a világ” mondást, ugyanis összefutott
tök véletlen egy sráccal, akivel Tbilisziben találkozott egy házibulin 1
hónapja. Odaértünk a megadott címre, ahol Találhoztunk Giorgival, aki az
szervezet elnöke, és egyben a tréning vezetője is. Plusz volt vele egy
dekoratív észt leányzó, aki a tréning lebonyolítását jött segíteni. Giorgi
előre rendelt taxit, beugrottunk, enyém volt az anyósülés. Egy nagyon vidám 55
év körüli úr ült a volánnál, Justyne (a lengyel leányzó) oroszul beszélgetett
vele. Elindultunk tehát a végső állomás, Anaklia felé. Ahogy kiértünk a
városból, úgy kell elképzelni az utat, hogy mindkét oldalán apró családi házak
(otthoni mércével hegyipincék), kis árok a kesekeny út szélén. Betonos és
kövesporos út váltogatta egymást, az út szélén rengeteg állat szabadon, például
disznók, bikák, tehenek, birkák, meg amiket nem ismertem fel. Legtöbbször
nyugodtan legelgettek és napoztak, de volt hogy úgy gondolták, hiányzik nekünk
az adrenalin, és az utolsó pillanatokban átrohangáltak előttünk. Aztán sok
kisgyereket láttam hazafelé menet az iskolákból, a szülők a kertekben
munkálkodtak. Nekem nagyon tetszett ez a nyugodt élet, nagyon kis feelinges út
volt, amihez grúz zene szólt a taxi hangszóróiból. Így telt tehát a 30 km-es út,
majd sajnos elhagytuk az Anaklia táblát, szívesen élveztem volna még a
zötykölődést, annak ellenére, hogy majd’ éhen haltam. Aztán ráfordultunk egy
másik útra, ahonnan egyszerre megpillantottam a hotelt és a tengert…(innen
fogom folytatni a tréninges sztorit holnap)

Többen írtátok, hogy a blogból nem megy át hogyan érzem
magamat. Honvágy téren egész jól állok, egyELőre (köszönöm szépen GyK tanárnő,
nagy megtiszteltetés hogy olvassa/od a blogomat, tudom tudom ne égessem/elek le
a csókolommal és a magázással, de hát azért mégiscsak a tanárnőm:) sikerül a
béka feneke alatt tartanom, bár Édesanyukám főztje nagyon hiányzik, meg persze
amik ilyenkor szoktak. Elég sokat unatkozom, de azért mindig sikerül valamivel
elfoglalnom magam. Sajnos egyre inkább kiütközik, hogy szórakozási ízléseim nem
igazán passzolnak a többiekével, ezért most próbálok grúz fronton haverokat
szerezni. Ide is megérkezett a jó idő, sétálgatok, lemegyek az udvarra, nézem a
srácokat ahogy fociznak. Suliban minden oké, ilyen munka való nekem, csak semmi
stressz, semmi megerőltetés. Persze van sok vidám pillanat is. Képzeljétek Alex
abbahagyta a suliprojektet, így most egyedül járok csak. Azt mondta neki nagyon
unalmas (mondjuk kicsit tényleg az), mást akar csinálni. Nemrég szedtem be a
ruhákat a szárogatóról, utána készítettem fagyasztott kinkálit (ez a tészta
benne hússal és szafttal dolog ami nem folyhat ki a tányérra ha igazi férfi
vagy, vágjátok már). Várom a könyveimet otthonról, amik már több mint 3 hete
utaznak a nyári ruháimmal együtt… Valamelyik nap el akarok menni a magyar
nagykövetségre, ami a Budapesht utcában van, és megkérdem tudnak-e segíteni
abban, hol tudnék venni magyar nyelvű könyveket, mert más senki nem tudja, és
neten sem találtam semmit. Matild elutazott 3 hétre Iránba, úgyhogy csak 3-an
vagyunk. Sara is lelép pár napon belül Batumiba, úgyhogy lehet össze kéne
hoznom egy kisebb házibulit:) Napközben még egy csomó minden érdekesség a
fejemben volt amit le szerettem volna írni ide, de most nem emlékszem rájuk, le
kellett volna írnom őket, na mindegy majd holnap valamelyik órán összeszedem a
dolgokat, mert most úgy érzem magam mint a költők, amikor nem jött az ihlet.
Úgyhogy a helyesírási hibákat amiket vétek költői szabadságom tudatában,
szándékosan vétem:)

Egyébként köszönöm szépen a sok pozitív visszajelzést a
blogommal kapcsolatban, ha valakinek bármilyen kérdése van írjon kommentet
(persze a jövő heti totóeredményeket nem fogom tudni megválsazolni) nyugodtan a
bejegyzésekhez hogy más is láthassa a választ (persze akit az érdekel mi a
pálya csajok terén inkább írjon facebookon, ahol egyébként sok új képet találhattok).
Sajnos nem indig sikerül érthetően leírnom a dolgokat (főleg most mert már nem
olvasom vissza), és biztos vannak olyan dolgok, amiket még nem érintettem,
például kultúra és hasonlók. Na most megyek lefürgyöm, nem igazán tudom többiek
hogyan bírják fürdés nélkül akár 3 napon keresztül, na mindegy… :D

További szép estét mindenkinek, 99 százalék hogy holnap is
jelentkezem, végül itt van két viccünk angolul (a fordítást köszönöm
mégegyszer), hátha valakinek jól jönnek. sziasztok:)

A brown-haired woman and a blonde jump off the top of the building. Who do you
think is going to hit the ground first? The brown of course... The blond is
gonna get lost.



Daddy I`ve heard a good joke about the fuzz (police)

Son, Hang on a second I am a police officer.

No worries dad I`ll tell you slowly... :)