Sziasztok! Ebben a bejegyzésben írni fogok a nagykövetségen
tett látogatásomról, és az első jógaórámról. Nem lesz túl izgalmas azt hiszem,
mostanában elég adrenalinmentes napjaim vannak, nem is tudok nagyon másról
írni. Lássuk:

Mivel szeretek olvasni, és sok a szabadidőm, ezért úgy
döntöttem felkeresem a helyi nagykövetségünket, mert repülőn nem hoztam
magammal könyveket, nem fértek már bele a cuccaimba. Utánam küldött csomag 3
könyvet is tartalmazott, de ugye ezek akkor még nem érkeztek meg. Tehát
elsődleges célom a dologgal a magyar nyelvű könyvek kölcsönvétele volt. Harmadik
kitűzött napomon, múlt csütörtökön sikerült is rávennem magamat, pedig nincs is
túl messze, 4 buszmegállóra, plusz 10 perc sétára. Megnéztem Gugliörfön merre
kell mennem, az utca metszi a Budapeshti streetet. Úgy terveztem, hogy 4 előtt
odaérek, nem találtam a honlapjukon nyitvatartást, így gondoltam időben leszek.
Kicsit elszámítottam a buszozást, így túlmentem két megállóval, ami azt
jelentette, hogy nem az eltervezett útvonal felől közelítettem meg címet. Ahogy
bandukoltam felfelé, azért felfelé mert enyhe kis domb kezdődött a célirány felé,
egyre távolodtam a főutcámtól, így lassacskán teljesen elhalt a város zaja.
Hosszúgatyóban, kardigánban és pulcsiban voltam, kezemben dzsekim, nagyon jó
idő volt, igaz a nap lemenőben volt, de égette az arcomat, ráadásul a beton is
nyomta a meleget. Nagyon hangulatos kis utcán gyalogoltam vissza a cél felé,
melyet családi házak határoltak. Teljes csend volt, csak néha hallottam valami
kis neszt, nem találkoztam senkivel egy macsekon kívül, ezen csodálkoztam is.
Nem a macsekon, sehol egy léleken:) Szerencsére autók sem jöttek akkor, így
kimentem az utca közepére, és egy követ rúgdostam magam előtt. Közben néha
átmentem lugasok alatt, láttam tök szép kerteket nyíló virágokkal, szóval
nagyon jól éreztem magam azon a 10 perces sétán, roppant hangulatos volt. Lvovi
83. volt a cím, elég gyorsan növekedtek a házszámok, sietnem kellett, mert
szépen elrúgdostam az időt. 10 perccel négy előtt meg is érkeztem a 81-hez, de
az utca itt kettévált, a következő a 89 volt, a másik irány pedig egy zsákutca
volt, ami egy betonfalban végződött. Előtte egy öregúr ült egy sámlin, faragott
valamit, és beszélgetett egy kissráccal, aki mandínerezett egy gumilasztival.
Mondom nem lehetek ilyen szerencsétlen, itt kell lennie valahol, keresetem a
zászlónkat, valami kiírást, semmi. Odamentem hozzájuk, beütöttem a telómba a
83-at, mert csak 10-ig tudok egyelőre számolni. Köszöntem, mutatom a srácnak a
83-at és mondom, hogy Ungreti, így hívják az Magyarországot. Srác bólint,
mutatja merre, az öreg felugrik, odajön kezet fog, motyog valamit nem értem,
gondolom volt valamilyen élménye velünk kapcsolatban, mint érdekes módon itt
több embernek is. Aztán nagy üggyel gonddal elmutogatta merre kell tartanom,
vagy 2 percig mutogattak szinkronban. Ezt egyébként annyira bírom az
idősebbekben, főleg falukon, biztos ti is tapasztaltátok már, csak annyit kéne
mondania, hogy 50m-rel arrébb, de annyira akar segíteni, hogy mindent precízen
leír a célig, annyira örül, hogy segíthet. Na itt ugyanaz történt. Elég lett
volna csak annyit mutatnia, amire közben nagyjából rá is jöttem más lehetőség
híján, hogy a nagykövetség a fal túloldalán lehet. Pontos mutogatást kaptam,
hogyan merre, közben 4 múlt. Köszi szépen, rohamléptekben elindultam, az első
lehetőségnél befordultam az előbb letért utcára párhuzamos kis ösvényre, majd 20 méter után láttam a
térfigyelőket, és a címerünket. Ez volt az épület hátulja, úgyhogy keresztül
vágtam az első keresztülvágható kerten, majd kiértem az utcára, ahonnan már
láttam is a betonfal másik oldalát, és a magyar lobogót. (bocs, hogy teljes
mértékben elképzelhetetlen lett a leírásom az odajutásról, az előbb kersetem
pontosan hol van, és olyan keskeny utcák ezek, hogy a rálógó fáktól nem is
tudom pontosan merre jártam, így leírni sem tudom érthetően)

Megtöröltem a homlokam, eligazítottam a kardigánt, uccu
neki. 3 emeletes fehér épület, homlokzatán magyar és EU zászló, másodikon
terasz, magas fal véfi oldalról, szögesdrót, kamerák, kovácsolt vaskerítés,
sötétített rácsos ablakok, őrbódé az épület előtt. Egy grúz katona az őrbódé
előtt, egy benne. Mivel célirányosan feléjük mentem, a kívül álló pár lépést
tett felém, és már több méterről köszönt grúzul. Köszöntem, magamra mutatva
mondtam, hogy Ungreti, bólintott, beszólt a társának, aki kijött, és kapuzott a
bejárati kapu melletti kaputelefonon, és mutatta, menjek oda, majd angolul
mondta, hogy speak. Pár csengés után, női hang szólt bele grúzul, gondoltam
csak értenek magyarul. Csókolom FÁ vagyok, érdeklődni szeretnék van-e „ügyfélfogadás”,
vagy nem is tudom hogyan hívják ezt. Mit szeretne? Be szeretnék jelentkezni.
Egy pillanat várjak. Pár perces pillanat volt, közben gyönyörködtem a szél
lengette zászlónkban, majd nyílt a bejárati ajtó, kilépett a hölgy, nyitotta a
kerítést, kijött az utcára. Kezet nyújtott, mondta nevét, s hogy ő grúz, de tud
tud magyarul is. Na mondom ez ám a férfi munka, megtanulni magyarul. Persze
csak magamban. Mondja most sajnos nem tudnak fogadni, jöjjek vissza másnap,
hacsak nincs valami égető nagy problémám. Egyszercsak megint nyílik az ajtó, egy
fiatal férfi lép ki ingben és farmerban, és mondja kicsit szemrehányóan a
hülgynek, miért nem hívott be egyszerre, milyen dolog ez, hogy az utcán
beszélget velem, egy fiatal magyar sráccal, akinek biztosan problémája van és
segítségre van szüksége. Menjünk be mondja, az ajtóban bemutatkozunk, Kovács Zsoltnak
hívják, ő az egyes számú titkár. Megköszöni a hölgy segítségét, kérdezi iszom-e
valamit, nem köszönöm, odafelé megittam egy liter vizet. Fel a lépcsőn, bevezet
ez világos konferenciaterembe, bőrgarnitúrák, kis emelvény mikrofonnal, könyves
szekrények, régi bútorok, nagy csillárok. Leülünk, kérdezi mit óhajtok,
magázódunk, majd felajánlja, hogy tegeződjünk, megköszönöm, sokkal egyszerűbb
lesz. Kérdezi nagy baj van-e? Mondom nem csinálok bohócot magamból, csak nem
nyögöm be, hogy jól jönne pár magyar könyv. Azt a tanácsot kaptam, jelentkezzem
be mindeképpen, bármi történik tudjanak rólam. Mondja ilyennel még nem igazán
fordultak hozzájuk itt, sőt magyarral is szökőévente találkoznak jóformán.
Valahol van neki formanyomtatványa, de nem tudja hol van, írjam fel erre az
A4-es magyar címerrel ellátott lapra az adataimat, és bevisz a
nyílvántartásukba. Plusz megjegyzi, hogy jól tettem hogy eljöttem, ő is örül
hogy találkozik magyarral, plusz ha az oroszok úgy döntenek visszajönnek, akkor
küldenek értem egy helikoptert, mondja viccelődve. Ad egy dombornyomott
névjegykártyát, hívhatom bármikor bármi gond van, plusz értesít majd, ha lesz
valamilyen rendezvényük. Pl: 2011.03.15. Petőfi irodalmi est és kiállítás Tbilisziben,
2011.03.06. Zichy kiállítás Tbilisziben. Na ezekről nem tudtam sajnos, de
ezentúl kapok emailt. Elmondom mit csinálok itt, mi a vélemény Grúziáról. Erre
mondja, hogy nem akar elkeseríteni, de neki elég sok negatív élménye van már az
emberekkel, abból adodóan, hogy ő külföldi, mert szerinte csak kezdetben
barátságosak az emberrel. Szerencsére ilyet még nem tapasztaltam. Estleg
akarok-e még valamit? Na most már muszáj rátérnem a lényegre, tud-e magyar
könyvekről Tbilisziben? Nem tud, de nekik van egy kis könyvtáruk, amit az idők
alatt halmoztak fel, igaz elég régi könyvek alkotják. Óóó nem baj az,
tökéletes, ha lenne rá mód elvinnék egyet. Persze vigyel csak amennyit akarok,
írjam fel mindig ad egy új lapot, és hagyjam ott a könyvek közt, jöhetek
bármikor újakért. Kövessem, megyünk a könyvekhez.  A minikönyvtár a hölgy dolgozószobájában van,
aki nkiállja sorolni miket találok a polcon. Nem időztem sokat, levettem
Móricztól a Kivilágos kivirradtig-ot és az Úri murit. Egy könyvben ez a kettő.
Direkt nem vittem többet, minél többször akarok majd azon az utcán sétálgatni
újra, és legalább többször válthatok majd pár szót magyarul. Csókolom minden
jót, megyünk le a lépcsőn, kienged a bejáratin, majd miközben a lépcsőn váltunk
még pár szót, megérkezik egy autó, kiszáll egy öltönyös úr, bejön a kapun, na ő
nagykövet, mondja Zsolt. Csodálkozva és kérdően fog kezet, mondom magamtól ki
vagyok mit keresek itt, nagyon örül, mondja vicesen beír egy piros pontot az aktámba,
mivel önkéntességre adtam a fejem, és szívesen lát majd a rendezvényeken. Kösz
a lehetőséget, addigis minden jót, viszontlátásra. Küldetés teljesítve,
hazafelé ettem egy kebabot 400 pénzért, amiből még vacsira is maradt. Azóta már
2 könyvet is elolvastam.

Jóga: felhívtam őket, mondták múlt szombaton elutaztak,
ezért nem volt megtartva, de holnap (azaz most szerdán) lesz, várnak. Klafa. Olvastam
a tanácsok menüpontnál, hogy ne egyek 2 óeával előtte semmit, ezért be is
akartam tartani, de útközben éhes lettem, és vettem egy sajtos péksütit, amit nemrég
vehettek ki a sütőből, mert folyt belőle a sajt, gondolhatjátok, mind megettem,
nem tudtam ellenállni sajnos. Tudtam hol a hely, így pontosan 7 előtt 10
perccel érkeztem, átvedlettem a jógaruhámba. Zokni, melegítőgatya, polo. Tehát semmi
extra, mehettem volna az itthonfetrengősben is. A női öltöző akkora, mint egy
hangár, a férfi mint egy kutyaól. Na mondom itt csak én fogom képviselni az
erősebbik nemet. Úgy is lett. Közben éreztem az illóolaj illatát, és már
hallotam a relax zenét. Beléptem a barlangba, képek itt: http://www.tbilisiyogacave.com/
Csak nők, mindenféle korosztályból. Elnyomtam egy halk helót, Olga az edző
odajött bemutatkoztunk. Kiterítettem magamnak a SZŐNYEGemet (haha R), aztán
indulhatott a másfél órás önkínzó szakkör. A bemelegítésnél gyerekek úgy vert a
víz, higy azon gondolkoztam a legközelebii csukd be a szemednél gyors felállok
halkan és hazáig futok, hogy senki ne vegyen észre. Alig tudtam csinálni pár
gyakorlatot. Pers Tanárúr hasonlatával élve: én voltam a csomagból éppen kivett
rágógumi, míg a többiek a fél órája rágott rágógumik voltak:) Olyan alapvető
dolgokat nem tudok sajnos megcsinálni, mint ráülni a sarkamra, hanyattfekvésben
kinyújtani a fejem főlé a kezeimet, vagy akár állásból megfogni a sípcsontomat.
Azért közben éreztem, hogy szépen lassan engednek az izmaim, tehát fokozatosan
ez jobb lesz. Aztán többször volt pár perc meditáció, mikor elvileg teljesen
lazulnom kellett volna, de mindig rá kellett magamra parancsolnom, hogy
lazuljak már el. Aztán nem szabadott volna gondolnom semmire, ekkor naná hogy
bevillant az agyamba az a baromság a beverlihilszinindzsából, mikor Háru
barátunk mindig eggyé vált (ezt nem tom így kell-e írni) az univerzummal, és
mindig valami vicceset csinált. Úgyhogy nekem a meditációm ezen gondolatok
elhessegetésével is teltek. Szerencsére az utsó sorban voltam, úgyhogy nem
igazán látták a bénázásaimat, fel kellett volna vennem magamat. A végén betett
a lejátszóba egy vadonatúj 5 ezer éves hümmögős lemezt, és lemeditáltuk először
törökülésben (2 percig bírtam megmaradni így, aztán elterültem hátra), majd
háton fekve az órát, volt aki ütemes horkolásban végezte, ezen nagyon kellett
nevetnem, úgyhogy haraptam rendesen az ajkamat, bele ne nevessek a dolgok
közepébe. Aztán visszatértem a testembe, villany fel, köszi szépen, találkozunk
szombaton. Ki akartam fizetni az órát, de mondta az első ingyen van, királyság
legközelebb parókában kifestve megyek Kerolájna néven. Aztán mondta még az
Olga, hogy minden nyáron megy hozzánk 3 hétre Vépre, ott van valami össznépi
jógatali. Még ebben is királyok vagyunk. Elbúcsúztunk, átöltöztem, aztán úgy
mentem hazafelé, mint egy 150 éves öregember. Ja és majd elfelejtem,
bemutakozott óra végén a kb 25 éves Helen, ő fél évet élt Budapesten, kérdezte
hogy tetszett az óra, jó volt jó volt. Érdekes egy csomó itteni embernek van
kapcsolata az országunkkal.

Más: a férfiak gyakran karöltve járkálnak az utcán, és
találkozáskor sokszor puszival helyettesítik a kézfogást, vagy mindkettőt
csinálják. Így sokszor a már jól megszokott, na most mi lesz szituk állnak elő,
adok puszit vagy nem adok puszit kézfogásnál? Eddig ugye ezek lányokkal voltak,
de itt fura mód mindenkivel ez van, mert fele úgy kezel mint egy grúz (tehát
plusz puszi), másik fele tudja, hogy nálunk nincs ilyen (szóval csak kezet
fogna), szóval sokszor komikus a helyzet.

Holnap megyek usziba. Már mindenki engem nyaggat, hogy
próbáljam ki, várnak 2 napot, és ha nem nőnek gombák a testemre, akkor jönnek
velem ők is. Ma voltam megnéztem egy dokumentumfilmet Abháziáról, kb 20-an
voltunk, ott volt a rendező is. Emberek életét mutatta be, elég szomorú volt.
Olvassatok utána: http://hu.wikipedia.org/wiki/Abh%C3%A1zia

A végére egy mai vicces hírrel búcsúzom, sziasztok jóccaka:)

http://index.hu/tech/2011/telko/veletlenul_vagta_le_gruziat_a_netrol/